Az Alpok lábánál, a Fertő tó mellett elhelyezkedő Soproni borvidék nagyjából 1800 hektár termőterülettel rendelkezik. Speciális klímáját Közép-Európa legnagyobb sós vizű tavának köszönheti, aminek a felülete visszaveri a napfényt, víztömege nappal tárolja, éjszaka pedig visszasugározza a hőenergiát, a víz párolgása pedig párásabbá teszi a levegőt.
A borvidék maga kristályos gneisz és csillámpala, illetve mészkő talajképző kőzeten található, amit folyami hordalék, agyag és homokkő, valamint lösz fed, egyes helyeken pedig a barna erdőtalaj a jellemző. Ez a változatos és sokszínű termőréteg hozzájárult a vidék több évezredes szőlőkultúrájának kialakulásához.
Sopronban már az avarok idején is készíthettek bort, amit a Várhegy tövében feltárt avar kori sírokban talált szőlőmagok is alátámasztanak. A rómaiak idején Probus császár a város köré szőlőt ültetett. A 8-9. században bajor telepesek érkeztek a régióba, akik valószínűleg magukkal hozták a szőlőkultúrájukat is.
A szőlő első írásos említése egy 1277-es dézsmalevélben található. Ekkor lett Sopron szabad királyi város, amelyből összesen hét volt az országban. A város fő tevékenysége a bor előállítása és értékesítése volt, ehhez kapcsolódóan számos előjoggal bírtak. Ilyen volt például a szabad borszállítás joga, miszerint senki sem vámolhatta meg az itteni borokat, komoly üzleti előnyt adva a soproni bornak.
Sopronban a mai napig állnak az eredeti városfalak, később ezek mellé terebélyesedett a város később. A szőlő feldolgozása hagyományosan a dűlőkben történt. Szüretkor kézzel dörzsölték át a fürtöket egy sűrű hálón, mely a mai zúzás-bogyózásnak felelt meg. A városi házak alatt épített pincék húzódtak, ide szállították be a szőlőben feldolgozott cefrét, és itt folytatódott a borászati munka. Éppen ezért nem jelentett nehézséget a Tűztorony őrének kiszűrni a nem soproni borokat, hiszen ha hordóval megrakott kocsi közeledett szüreti időn kívül, az biztosan nem soproni bort hozott.
A borvidék kapcsán mindig szóba kerülnek a poncichterek, a gazdapolgárok. A 19. század elejére visszaesett a borok iránti kereslet, így a megélhetés okán a gazdák elkezdtek mással is foglalkozni, és többek között babot ültettek (Bohnen züchten) a tőkék közé, de más szabad földön is termeltek ebből a zöldségből. Ennek megfelelően bizonyos helyi ételek is babalapúak, mint például a babsterc. Ezt a pirított morzsához hasonló ételt leginkább levesek mellé ették, de gombóc formájában a szőlőbe is magukkal vitték.
Sopron korábban jellemzően fehérboros vidék volt, rengeteg fajtával dolgoztak, amiből a három legfontosabbnak a furmint, a sárga muskotály és a hárslevelű bizonyult. Ezeknek még saját nevük is volt itt: Zapfner, Weyrer és Lindenblättriger. A filoxéra előtt a jellemző művelésmód a soproni hagyományos szálvesszős művelés volt. Ez egyfajta gyalogművelés, ahol a lépések ritmusa adta a tőkék helyét, amiből hektáronként 10-12 ezer került a földbe. A tőkefej 20-25 cm magasan volt, a fürtzóna közel húzódott a talajhoz, így a visszasugárzó hőt is tudta hasznosítani a növény. A filoxéra után oltványalapokra telepítettek, és modern, kordonos ültetvények születtek. Így viszont már nem állt rendelkezésre elegendő hőösszeg a korábbi vezető fehér fajtáknak, azok nem értek be, így visszaszorultak.
A 20. század elején – a fogyasztói igényeket is figyelembe véve – a rekonstrukció során jellemzően kékfrankost telepítettek a borvidéken, és ez később is így maradt. Jelenleg a területek 80%-án kék szőlő terem, amiből 60% a kékfrankos.